Casino Royale, azaz a Bond-sztereotípia

Akárkinek elmeséltem az elmúlt időben, hogy James Bond könyvet olvasok, mindenki úgy húzta a száját, mintha nem is Bondot, hanem legalább Szíves Bocsokat mondtam volna, de lehet, hogy inkább olyan Én kicsi pónimosan is… De miért is van ez? Közben edzek az esti koncertre, Erik Sumo – My rocky mountain-t hallgatok. Tovább mögött meg elmélkedem!

In Pencil, please!

Mint sokan tudjátok, – aki meg nem tudta volna, annak most mondom! – nemrég nyelvvizsgáztam angolból, pontosabban szombaton, és csak elkezdtem. A szóbeli még visszavan. De nem ez a lényeg! Ami viszont lényeg, hogy most leírom, hogy mi történt ott… merthogy a vizsga második felében már azon nevettem, hogy könnyebben írnék egy novellát a történtekből, mintsem végighallgassam, hogy azt a bizonyos Új-Zélandi férfit, akinek még a nevét se tudom, mi motiválta, hogy gitárleckéket vegyen. Ami persze nem utolsó dolog, de engem hidegen hagy… Nem kívánok senkit megbántani, nem azért írom (nem mintha az invidzsilétörök bármelyike olvas(hat)ná a blogomat), csak úgy beugrott, hogy jó sztori.