És hol az első két felvonás? Tudom, hogy utánzásnak tűnik, és valaki már megtette előttem, de én is úgy érzem, hogy “reflektálnom” kell Sógimógesz  és Legkedvesebb Mandy-mandy írásaira, mert… mert. És ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el mind a kettő ide kapcsolódó bejegyzést, mert egyszerűen… ők. Érzelmesek és szeretnivalóak. És itt vagyok én is, visszatért a régi Kiki, ő, akit az egyetemi hónapok alatt ritkán lehetett látni…

De most itt van, köztünk, ott ül, valahol a kör szélén egy karfátlan széken, mindkét lába a földön, kezei nyugodtan fekszenek az ölében, és mi feszülten figyelünk. Valamit mondani akar, de inkább hagyja, repüljön a gondolat, maradjon egy nagy kérdőjel a fejünkben.  Ő pedig csak csendben ül, és ahogy mindenki a szemeit rá szegezi ő kedvesen elmosolyodik. Ő az a srác, akit Isten megszólított, hogy ne féljen a változástól, mert ő az a srác, aki félt a változástól. Fél is. Nagyon. De már nem kéne. Nincs egyedül.

És erről kezd mesélni. Hogy Isten szólt hozzá. De milyen volt? De honnan jött? És mit mondott? De hagyjuk, hadd meséljen. Egy könnycsepp gurul végig mosolygós arcán.

- Amikor ott álltam egyedül – kezdte – én, az a Kis Piros Sárkány, és féltem. Ez a sárkány sokkal makacsabb, mint a többi…:

…

- Tudom Uram! Tudom, de minden olyan bizonytalan. Félek… – töröltem könnyeimet.

- Ne félj. Add a kezed…  „Mivel én vagyok Urad, Istened, a ki a jobbkezedet fogom, és a ki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek!” (Ésaiás 41:13)

- Istenem, hogy mondhatsz ilyet, hogy mindig segítesz? Hol voltál akkor, amikor szükségem volt rád, amikor egyedül voltam, emlékszel, azon az estén. Vagy amikor megbántottam Őt, miért nem adtál más szavakat? Vagy amikor… a testvérem… megbetegedett… mondd, hol voltál te akkor? És miért csak most jössz? És miért te? hiszen nálad semmi sem változik, hiszen te “tegnap és ma és örökké ugyanaz” vagy! Azt se tudod, mi a változás!

És ő nem szólt semmit, csak ugyanúgy nyújtotta a kezét. Nem vádolt vissza, mint tenné sok embertársam, nem haragudott rám, ugyanúgy ott állt mellettem, kitárta karjait és sírt. Én pedig megfordultam. Ott akartam hagyni.

És akkor hirtelen a Mennyországban találtam magam. Láttam Lucifert, ahogy Vele veszekszik. Isten győzködi, hogy ne menjen, de ő mégis otthagyja. Ismerem ezt az angyalt… túl jól ismerem. Egy másik angyal megkérdezni Istentől, hogy egyáltalán miért kell teremteni, ha egyszer ekkora bonyodalmakat okoz. Isten csak annyit válaszol “mert szeretem őket”.

És aztán ott álltam az Édenben, minden békés és boldog, látom Őt, ugyanúgy, ahogy mellettem is állt, még csak nem is öregedett azóta. Tanítja a két embert. De a két ember nem tanul, és kivettetik magukat a kertből. Isten nem pusztítja el őket, megkérdezte tőle valaki, hogy miért nem. Erre ő azt válaszolta, “mert szeretem őket”.

Aztán előttem láttam egy nagy tömeget. Egy Mózes nevű ember vezeti őket. Sivatagokon, folyókon keresztül előttük jár ugyanaz az Isten, bár a nép nagyon sokszor elhagyja őt. Más isteneket imádnak. Egy angyal megkérdezi tőle, hogy miért nem hagyja magára őket, Isten csak annyit válaszol “mert szeretem őket”.

Újra a Mennyben találom magam, előttem Isten áll, lenéz a földre, ahol éppen a fiát készülnek kivégezni a bűnös emberek. Ugyanazok, akiket ő teremtett, ugyanazok, akiket ő vezetett ki Egyiptomból. Isten csak sír. Illés megkérdezi tőle, hogy miért engedi mégis, hogy meghaljon az egyetlen fia. Ő csak annyit válaszol a könnyei mögül, “mert szeretem őket”.

És ismét ugyanott voltam, ahol elkezdődött az egész. Mögöttem Isten állt, előttem az út, amelyiken ott akartam hagyni Őt. Ő még mindig ugyanott várt rám, széttárt karokkal, könnyező arccal, és csak nézett. Nem kiabált, nem erőltette, csak figyelte minden lépésem, nehogy megbotoljak egy kőben, vagy belelépjek valami szúrósba.

- Miért vagy még mindig itt? Miért vársz még mindig rám? Miért nem vagy mérges? Istenem – kérdeztem halkan – miért vagyok olyan fontos neked?

Csendben odalépett hozzám, átölelt, és csak ennyit válaszolt:

- Mert szeretlek, Krisztián (Andrea, Bernadett, Dávid, Dorottya, Erzsébet, Gabriella, Imre, Mária, Mihály, Philippe, Zoltán, …)!

…

- Mit tehettem volna?  - néz fel a mennyezetre halkan Kiki ugyanazzal a mosollyal, amivel elkezdte a mesét. – Hát átöleltem én is.

Isten ismeri a Változás Szelét, bár Ő soha nem változik. És milyen jó, hogy mindig ugyanúgy szeret bennünket, bármit teszünk! És ha változunk, erre a kősziklára, Rá, a Teremtőnkre, a Megmentőnkre, Atyánkra, legjobb barátunkra mindig számíthatunk.

Te átölelted már?

Akkor kezdjük szép sorjában:

Pucks ‘n’ Fairies

Kicsit több, mint egy hónapja vette fel velem a kapcsolatot Kovács Tamás, a Pucks ‘n’ Fairies zenekar bodhranosa, azzal a kérdéssel, hogy játszanánk-e együtt, egy Pucks ‘n’ Maggies formáció keretein belül (persze a nevet én találtam ki, azért még vicces!). Azt hiszem a kezdeményezésből kideríthető, hogy ők is ír zenét játszanakés nagyon nem rosszak! A szegedi zenekar teljes erőbedobással próbálja megszerettetni magát és a kelta kultúrát kis országunk (tőlem) keletebbi részén is. És nagyon jó munkát végeznek: Tamás elmondása szerint csináltak már ír esteket, ilyenolyan koncerteket, és a minap kaptam tőle egy linket, ahol az Európa Napon készült képeiket nézhettem meg. Láthatjuk őket majd a SZIN-en, és ha sikerül összehozni a fúziós koncerteket, akkor Pécsett is. És reméljük, ha nem sikerül, akkor is eljönnek, és megmutatják milyen a jó zene!

A zenekar tagjai Végh Panka (fuvola, furulya, ének), Nagy Lilla (hegedű, pontpontpont), Leporisz Vikke (gitár), Kovács ‘Bodhran Tom’ Tamás (nemtom… bodhran?). (legalább is ezt írják a hivatalos weboldalukon, másra pedig eddig nem nagyon tudok támaszkodni)

Sajnos nem sok anyag van tőlük a neten, (éppen ezért érdemes, sőt, kötelező őket meghallgatni élőben) de pl. YouTube barátunkon van egy pár videó, ahol próbálnak. És ha a próba a rossz minőség ellenére is ilyen élvezhető, akkor milyen lehet egy koncert?

Szóval ők lennének a Pucks! Remélem ezzel a kis leírással sikerült sok szegedi figyelmét felhívnom erre a fantasztikus bandára!

Na és a ide az első harmad zárásának végére kerüljön egy képalbum, egy hivatalos weboldal, és egy nagy mosolygós fej!

A második zenekar koncertjén múlt pár hete voltam barátaimmal, a történelem érettségi levezetéseképpen és azt hiszem nem bántam meg. Vagy… ? Nem. Nem bántam meg!

Creep

Ha valaki Radiohead-fan, akkor onnan, ha valaki angol-mániás, mint én, akkor csak úgy is ismerős lehet a szó. De hogy hol bújtak eddig? Sehol. “Ez Pécs, semmit nem hirdetnek.”. És van benne valami. Tehát a Creep három tetterős fiatal, egy dobszerkó, egy szóló- és egy basszusgitár, egy csomó erősítő és kreativitás eredményeként született meg 2006-ban, Pécsett. Bevallásuk szerint indie-grunge zenét játszanak, én éreztem benne egy kis funkrockot is, van reggae számuk is, tehát univerzálisak.

A zenekar tagjai Mester “MAZ” Attila Zoltán (szólógitár, ének), Kukorelly “Sefi” László (basszusgitár) és Mester “Bálint” Bálint (dob), és ennyi elég is. Többnyire saját számokat játszanak, és nagyon jól, tényleg. Egy jó példa, hogy hajrázás nélkül is lehet normális zenét csinálni!

Nekik is van hivatalos weboldaluk, valamint található a Jútyúbon egy kétrészes interjú a zenekarral, amit rögvest be is linkelek ide!

P1:

P2:

Na ez az okos zúzás. Na meg a következő! És ez az igazán nem mindennapi zenekar. És azért az, mert én is tagja vagyok… Na jó, nem, hanem azért, mert a tagok ezelött soha nem játszottak együtt, és ennek a zenekarnak az élete mégis úgy kezdődött, hogy leültek hárman egy kis közönség elé, és elkezdtek jammelni. Elkezdtünk, bocsánat!

Mestrics Experience

A zenekar 2008. 04. 29.-én, 9:00-kor alakult, majd 12:30-kor feloszlott. De rájöttünk, hogy ez annyira nagyon jó volt, hogy nem szabad abbahagynunk, úgyhogy kb. öt perc után újraalakultunk, és eldöntöttük, hogy amint vége az érettségik írásbeli szakaszának, kiülünk a Király utcába, és folytatjuk. Megtörtént, és nagyon nagyot arattunk! A következő koncert valószínűleg (hosszas és bonyodalmas egyeztetések után) még a héten megesik, újabb megakoncert, sztárvendég a pécsi kéregetők tánckara és a fagyihoz sorban állók performance-előadása is látható lesz. Zenei stílus nincs, mindent akkor és ott helyben találunk ki, így nem tudunk számcímeket adni. Viszont a múltkori koncert címe “Hot smog and sunshine jam” volt, amit elötte adtunk neki, és ehhez tartottuk magunkat, pontosabban tartotta magát az időjárás.

A zenekar tagjai Mátyási Róbert (szólógitár, doromb), Mester Bálint (bongó) és jómagam (basszusgitár, fuvola). Minden tag több zenekarban játszott/játszik jelenleg is, Robi a ex-Phaser és a Larson and the Svédsz teljes jogú tagja, valamint nemrég adta ki treesbleedingsunshine chatmikrofon-ambient szólólemezét, melybe bele lehet hallgatni a MySpace oldalán, a http://uk.myspace.com/treesbleedingsunshine-on. Bálint a  már megismert Creep és a Tuar ír népzenei együttes dobosa. Jómagam meg játszom, amiben játszom (Maggie, Deus Ex Machina Project, … ).

Sajnos a zenekarról eddig semmiféle információ nem került internetre ezen kívül, de igazából még sehova máshova sem, úgyhogy ha valamit meg akartok tudni rólunk, akkor vegyétek fel a kapcsolatot velünk, és látogassátok meg egyik megakoncertünket!

Ennyi most egyszer. Jó koncertezést! Stay tuned!

Az alapszituáció:

Aki nem tudná, tegnap kezdődött a harmadik Pécsi Egyetemi Napok, a névvel ellentétben itt, Pécsett, ami nem kis esemény a pécsi egyetemisták számára. Egyébként ez annyit jelent, hogy csütörtöktől (ha jól tudom vasárnapig) minden este hattól hajnali 5 óráig vagy tovább koncertek vannak a Zsolnay gyárban. Két sátor, pálinkázó, nagy tömeg.
Tehát ebből az alapállapotból döntöttem én is úgy tegnap reggel, hogy hát, üsse kő, én is meglátogatom ezen fergeteges fesztivált, Robival és Péterrel, ha már egyszer ők is mennek. A belépő 1000 Ft, ami akárhogy is nézzük egy estéért, tehát kb 4-5 koncertért, a jó társaságért és egyébként amúgy is, a jelenlétért egyáltalán nem sok. Egy napra ennyi, de hát összesen négy nap, szóval nem megeröltető úgy sem. Na meg ugye friss nagy kedvenc, az Erik Sumo Band is játszik, azt meg muszáj megnézni, nameg le kell csekkolni a filozófia kistanár zenekarát is, a Singas Projectet, mert ők is nagyon jók. Tehát ennyit az alapszituációról.

A felkészülés:

Igazából magára a koncertre nem készültem fel nagyon, spontán jött az ötlet is, leginkább a hajam eligazításával foglalkoztam, ami a múlt heti megnyirbálás után úgy áll, mintha direkt nem állna sehogy. De hát nem is azért lett levágatva, hogy jól nézzen ki, vagy mégis? De belőttem, és jól állt. Szerintem. Bár én nem sokszor láttam. Aztán városban találkozás a haverokkal és irány a porcelánmanufaktúra. Gyalog simán odaértünk 20:00 körül, tudván, hogy ekkor kezdődik a Singas, és úgyis gyorsan bejutunk. Persze, így volt… khmm… hát jah.
Voltak szemfülesek, voltak protekciósok és pofátlanok, és persze voltak a gimnazisták/jócsávók, akik úgy érezték, “ugyan, úgyis lesz még jegy! Meg Singas is lesz még Pécsett”. Amikor odaértünk a helyszínre, a főbejárat és az első kisutca között félúton tudtunk megállni, mert addig állt a sor. És sajnos szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert kb. tíz perc múlva hátranézve egészen a Balokányig sorakoztak egyetemisták és nem egyetemisták egymás hegyén-hátán, mind-mind PENre éhesen. Mögöttünk már az okosabbak kitalálták “Pénteken már kapunyitáskor itt leszünk!” Na ja. Fishbone-ra korán!
Aztán végre, úgy kb fél óra múlva eleredt az eső. Ezt már nagyon vártuk, és már nagyon olyan érzésem volt, hogy amilyen rosszul áll a szénám (és itt a hajamra gondolok), valószínűleg elöttem fogják bejelenteni, hogy nincs több jegy.
De volt! Pénzt át, diákot lebegtet, karszalagot köt, őröknek beint. És már bent is vagyunk, ez valahogy hihetetlen! És még csak 50 percet vártunk, de sebaj! Megérte!

A Singas Project:

Jó volt, de nélkülünk. Sajnos nem értünk oda a koncertjükre, de van egy gyanúm, hogy a rendezők sem, mert a rendezvény hivatalos megnyitója Erik Sumo elött volt. (Most este néztem, hogy Berger Dalma megnyitotta maguknak. Jól tette!) Vagy csak cudarul megfeledkeztek róluk? Nem tudom. De úgy tudom, egy stúdióban készült az ő CD-jük, a Yolife, és a Maggié. De ha tévedek, tessék kijavítani!
Szóval mi csak Singas után értünk oda.

A két koncert között:

Amíg a többiek megvásárolták mindennapi folyékony kenyerüket, addig én úgy döntöttem, hogy átnézek a kissátorba, hátha van ott is valami érdekes. Nem volt. Csak irdatlan nagy tömeg (ennyi ember a nagysátorban sem volt). Állítom, hogy ez csak a pszichológia miatt volt így: ez a sátor közelebb van a bejárathoz. Mindenki elöbb ezt nézte meg. Pedig mondom, semmi nem volt ott, miért nem hittek nekem? Áhh!… De azért a bejáratnál az őr rámförmedt: “Karaszalagod van?” -> Mondom, vagy száz ember volt, a négyzetméterenkénti népsűrűség elérte az öt főt, ez meg a karszalagomat kéri. De sebaj: nekem van, fölényesen felemelem a jobb kezem, kifittyen a sárga papírszalag, őr arca megenyhül, én arcom még mindig fölényes “Kösz szépen!” szól a válasz, én pedig azzal a lendülettel, amivel bementem, ugyanazzal sarkon fordultam/volna, ha lett volna hely/ és kimentem, vissza a nagysátorba, ahol két, fesztivál-ügyekben nálamnál jóval jártasabb barátom ugyanúgy, sörrel a kézben ácsorgott a büfé elött.
Mivel a színpad elött még szinte üres volt a placc, úgy gondoltuk, hogy befoglalunk magunknak egy jó kis helyet az elkövetketkezendő hát, öhm… másfél órára. Mert több már nem nagyon volt, de ám legyen! Másfél óra tömény józene. Meg összeszerelkezés. Mármint a zenekarnak.

Erik Sumo Band feat. Kiss Erzsi:

Már a kipakolásnál ott voltunk ugye, beállítottam magamat, hogy lássak is rendesen, és a zenét is jól halljam, de nem fájjon a dobhártyám se. Ez úgy kb. 10 méterrel az 5 nagy hangfal mellett sikerült is, és feltörekvő endorfinnal hallgattam a My rocky mountain albumról már ismerős szintetizátor-basszus hangszíneket. Jó helyen álltam, a basszus csak úgy vitte a hajam, és csavarta a belső szerveimet, de ez a lényeg ilyenkor, nem?
Mi az a legjobb dolog, ami történhet veled egy ilyen koncerten? Az, ha nagyon jó helyre állsz. Ez velem megtörtént, és úgy gondoltam, hogy innen már semmi nem ronthatja el. És tényleg, hogy is lehetne? Kb. az 5. sorban álltam, mindent láttam Harcsa Verából és Kiss Erzsiből (megfizethetetlen élmény egyébként!). De mégis vannak kreatív egyetemisták: Valaki végig fújt (itt a végig nem azt jelenti, hogy egyszer-egyszer belefújt. Azt jelenti, hogy mintha kompresszorról működtetné) egy sípot. De abba beletörődtem. A végére már úgyse hallottam. Azt sem. Mást sem. De még a kilátásomat is sikerült elrontsák… ööö… valamennyire. Egy nálam kb egy fejjel magasabb lány beállt elém, és végig táncolt. Táncolt, és egyre hátrébb jött, nem egyszer az arcomba táncolta a haját, amit persze ha ismertem volna, nem veszek rossz néven, sőt, mert nem kicsit volt szemrevaló. Már amennyit a felvillanó fényekben látni lehetett. De szerintem ő nem is tudta, hogy mögötte vagyok, és így a kellemetlen koccanást elkerülendő kicsit jobbra húzódtam. De úgy tűnik Ő maga volt Uri Geller, hallotta a gondolataimat, és ő is jobbra ment. De végül is megszoktam, nem zavart a végén.

Megtörtént a hivatalos megnyitó, a koncert pedig fantasztikus jó volt. Mindenkinek tetszett, azoknak meg főleg, akik nem úgy mentek oda, hogy “Nosza mengyünk inni!”, hanem ismerték is a zenekart (jobbkezemet magasra emelve büszkén jelzem: köztük vagyok). Kiss Erzsi szövegei könnyen emészthetőek voltak (haha), egy számban viszont tényleg volt 3 szó, amit persze két kiabálás és “pámpityúzsa” között elmondott, méghozzá a “Give me beer”. Nem tudom egybeesés-e, de a rendezvényt a Pécsi Sörfőzde támogatta (akik egyébként tartoznak Apumék cégének, de fátylat rá! neeeem!). Neki is és Harcsa Verának is nagyon jó hangja van, le a kalappal, a zenekar többi tagjai pedig olyanmód tanusították a zenei körökben oly nagyra becsült “egymásra figyelés”-t, hogy öröm volt hallgatni. Tövisházi Ambrus, Drapos Gergely, Pápai István, Mészáros Ádám, és Farkas Zoltán, külön-külön és együtt is fantasztikusak! Mintha mindenki tudná, hogy a másik mire gondol. Örömzene a köbön. Na és ugye a hölgyek tánca, Harcsa Veronikáé legendás, de Kiss Erzsi is kitett magáért, bizony!
Új számot is játszottak, egy gilisztáról szólót, és valljuk be, nem kicsit volt jó! A zene csak úgy pumpálta a jókedvet, és még én, aki valóban nem vagyok egy táncos típus (szalagavatóról sokan tanusíthatnak!) is szívesen perdültem volna bokafogóba egy fiatal lánykával, ha lett volna a közelben valaki, akit esetleg randira vittem volna oda.

Hazaút:

De jó is a dolga az egyetemistának, pont ezt beszéltük ma Szandrával. Ha ott akarnak maradni az egyetemisták hajnalig, ottmaradnak az egyetemisták, és maximum nem mennek be másnap az egyetemistás óráikra. De hát sajnos mi még csak gimnazisták vagyunk, így kénytelenek voltunk a koncert végével egy lendületben elhagyni a terepet, pedig még Kiscsillagra is maradtam volna. Meg másra is, meg csak úgy is. Szóval onnan ugrás ki, amint átvergődtünk a befelé tolakodó 500 emberen, mert közben annyira megnőtt a népességszám, hogy lépni se lehetett a Zsolnay gyárban. A kiúton még belebotlottunk egy csoport rasztafarah’-ba, akik valami nagyon frankó muzsikát toltak a képünkbe, legszívesebben ottmaradtam volna (utólag kiderült, hogy a raszták egy szál piros tubával és hangosbeszélővel /ennyit láttam belőlük a nagy tömegben / a francia La fanfare en pétard voltak. és jók.).

Na de aztán futás, 10 perc alatt a Zsolnay Manufaktúrától a Parasztelosztóig nem kis teljesítmény, de hajtja az embert, ha ez az utolsó busz haza. És jobb fülére nem hall semmit, csak a belső hang énekli tovább azt, hogy “My rocky mountain” és hogy “Friday I’ll be dead”. De nem maradhattam tovább, másnap suli. Na de sebaj, majd jövőre! Csak szép fokozatosan!

Szóval ez az első PEN-es élményem. Utólag hozzátenném, hogy volt olyan, akit nem engedtek már be a teltház miatt. Szóval örülök, hogy mi bekerültünk, és őszintén sajnálom azt, aki nem! De jó volt, örülök, hogy nem hagytam ki!

Stay tuned!

Tehát miért nem szeretjük James Bondot? Bevallom őszintén, a könyvre is csak az vitt, hogy angolul kaptam meg, gyakorlásnak jónak tűnt, és azért kíváncsi voltam, hogy vajon Ian Fleming komolyan gondolta-e azt, amit írt.
Átfogó képet nem látok a Bond-univerzumról, mivel rögtön a legelső könyvvel, a Casino Royale-al kezdtem és – előreláthatólag – fejeztem be a betekintést.

Nade a bevezetőben feltett kérdésre vajon mi a válasz? Miért nem szeretjük Mr. Bondot?
Talán azért, mert túl macho-s? Vagy nem eléggé? Mert angol, vagy azért, mert nem tud meghalni? Mert csak kétszer él? Vagy talán mert az ellenségei mind fura földönkívülinek látszó kommunista kémkirályok és hatalomra vágyó diktátorok?

Nade hogy még tisztábban lássam legalább a legelső résszel kapcsolatos relációkat, miután kiolvastam a könyvet, megnéztem a 2006-ban készült, azonos című filmadaptációt is, amiről azt kell mondjam, hogy Bondnak jó, de Bondnak borzalmas. Öhm… nem írtam el. Mindjárt megmagyarázom.

A Bond-filmekről általában:

Azt tudni kell, hogy az 1950-es évek végén az EON Productions megvásárolta az összes Bond-könyv (ugye akkor még csak Ian Fleming könyvei – késöbb mások is írtak, kétlem, hogy ilyen jók lennének! – ) vászonravitelének jogát, kivéve a legelsőét, a Casino Royale-ét, ezért kénytelenek voltak a Dr. No-val kezdeni. Aztán teltek-múltak az évek, Bondot már mindenki ismeri, a macho-t, akinek nincs kalandja, ahol megjelennének múltbeli szeretői, többek között azért, mert addigra mind halottak. (Nesze neked Jack Bauer!) Van egy borzasztó főellenség, akinek aranyból van valamije, vagy nincs valamije, vagy nagyon van, vagy csak alacsony és kínai. Persze neki van egy borzasztó alattvalója, akinek szintén van valamije, jelen esetben titániumból. És mindketten (meg a kommunista committee) meg akarják ölni Mr. Bondot.
De vannak azért jók is. Ott van M, ott van a mindig változó kinézetű titkárnő, aki mindenáron kavarni akar Bonddal, talán ezért rúgják ki minden rész után. Van a jól bevált Aston Martin, nem maradhat ki, na meg ugye a kedves ember, aki ellátja Bondot lézervető fogpiszkálóval és robbanó körömfestékkel.
Ha megvannak a karakterek, akkor már csak a sztori kell:
Bondot megbízzák, hogy járjon a főgonosz után. Ő utánajár, találkozik egy gyönyörű (háh, nem lehet akármilyen, na!) nővel, akivel utálják egymást. Legalább is a dialógus első percében még igen. Aztán meg úgyis kell ágyjelenet, és kevés a pénz a statisztákra… Nade a főgonosz tudomást szerez főhősünkről, és küldi a kémellenes kémeit, hogy, hát, öljék meg. hmm… Ha nem lenne elég kreatív, akkor az első ütközetben még nem hal meg titánium-kulccsontú barátunk. Aztán keres-kutat Mr. Bond, majd rátalál kedves főgonoszunk titkos tengeralatti rákbisztrójára, aholis lecsap rájuk. A titániumsrácot földre küldi egy logikai játéknak beállított bombával, majd jön a főgonosz, akit szintén felrobbant, ezt értük el a nőkön való nagy spórolással. Aztán ugye mivel minden felrobban, csak Bond nem, ezért ő kiúszik. De a mélyen kedvelt csinos nő ideje lejárt, sajnos ő megfullad, ami Mr. Bondot gondolom nem nagyon viseli meg, legalább is nem nagyon mutatja ki, és már jöhet is a következő film.

A Casino Royal 2006-os film verziójáról:

Ugye ez eddig világos? Ennek kellett megfeleljen a legújabb Bond-film is 2006-ban, attól függetlenül, hogy ez a film elvileg egy sorozat első része. Itt Bond még nem szuperhős, hanem egy frissen felfedezett ifjú tehetség. De a filmben megmutatják, hogy hogy szerezte a két nulláját, és azt kell, hogy mondjam, az angol MI6, és egész anglia mögött elbújhat akár Jack Bauer is. Még ő is. Még a CTU is. Merthogy suttyó (suuuttyó? Hát, fiatalabb színészt is találhattak volna…) kis Bondie még csak éppen belecsöppent az igazi kémségbe, de már sebezhetetlen. Legalább is ez jött át.
A másik, ami a filmben egyenesen zavart, az az, hogy az első 1 teljes óra úgy ahogy van sehogy nincs benne a könyvben. Ian Fleming szerint sem ugrált rögtön 6 méter magasat, 10 méter magasról, de még csak nem is ruházta fel ilyen tehetségekkel.
Ennél még jobb volt, hogy a könyvben Baccarat-ztak (bákkárá), ami egy “ősi” kaszinós kártyajáték. Én pedig (naív vagyok, tudom) bízva néztem előre a filmre, hogy dejó, egy olyan 21. századi film, amiben nem pókereznek… de persze pókereztek, úgyhogy akár el is áshatja magát a kedves rendező úr. A művészi szabadság… na mindegy.
Vesper Lynd kisasszony mindkét verzióban meghal. Viszont Velence nincs sehol a könyvben, és a halál módja sem fulladás volt, hanem altatót vett be és levelet írt. Bond onnan tudta meg, hogy végül is mi az ábra a pasijával, akit elraboltak. Vagy mi.
Le Chiffre-nek nem folyik a szeme a könyvben. Ő egy szimpla rosszfiú, olyan, mint Te vagy én. És nem holmi sötétbőrűek akarták megölni – és végül ölték meg -, hanem a SMERSH egysége, ami amolyan orosz CTU. Na de mindegy. Ennyit a filmről. Bond filmnek tök jó volt, kicsit bemutatta az előzményt, és annyira nem volt rossz.

A Casino Royale könyvről:

A könyv viszont nagyon jó volt. Érződött rajta, hogy Bond még nem fektetett meg ötven nőt a küldetései során, érződött rajta az a bizonytalanság, hogy Fleming nem úgy indult neki, hogy sorozat legyen. Legalább is szerintem.
Bondnak igazi érzelmei vannak, és messze nem olyan érzéketlen, mint a filmben.
Nincsenek szuperkütyüi! Ismétlem! Nincsenek szuperkütyüi, és ez azért fontos, mert ezzel Bond minden szuperereje megszűnt létezni. Nincs csodaóra, nincs csodaszemüveg sem, van helyette régi Aston Martin, amiért nem haragszunk.
Hmmm… És egyszer se mondja, hogy “A nevem Bond. James Bond.”

Tehát a könyv sokkal emberközelibb, nem olyan elrugaszkodott, és merem állítani, hogy következetesebb is, mint a film. Sajnos ez az igazság. Szóval ne higyjetek mindent el, amit láttok, olvassatok utána!

Egyébként nem ez az első Casino Royale feldolgozás, még kettő készült régebb, lehet, hogy azok jobbak. És ne feledjétek:

A nevem Kiki. OmboliKiki.

Tovább mögött folytatom, természetesen a teljesség igénye nélkül!

Ugye van “A” gitár, a klasszikus nylon húros akusztikus nagydobozos, és ennek sok fajtája, amit csak felsorolva is ki lehetne tölteni egy könyvet (egyébként szerintem megtették már…). Na de az eredeti kb. így néz ki:

Egyetlen kis különbséggel: az igazi-igazi klasszikus gitárnak nincs kivágva a teste ott jobbra fönt… Na ilyenem nekem is van, de azért kicsit (nem kicsit) lelakottabb.

Namost ebből van elektroakusztikus, (tudom, még nem izgalmas, de hidd el, késöbb az lesz!) no meg (az már nem klasszikus) fémhúros. Nem sokban különbözik ettől a teste, csak egy kicsit erőteljesebb (azért a fém jobban húz).

Elérkeztünk az első érdekességig, hogy gyorsan letudjuk azokat, amikkel én rendelkezem: jöjjön két nagyon érdekes dolog: (kicsit gagyi a kép, de telefonnal csináltam)

“Na de ez mégis mi???” kérdezhetné a kedves olvasó, de nem teszi, mert én rögtön rávágom: “Várj csak, mindjárt elmondom!”
A fölső igazából nem is gitár. Meg az alsó se teljesen. Mindkettő hibridhangszer. A fölső egy mandolin-banjo. Egy olyan mandolin, aminek banjo teste van. Az alsó pedig egy gitár-banjo, bár gondolom már többen kitalálták. Ugyanúgy egy fémhúros gitár, aminek banjo teste van. De ez mire jó? Hát, arra, hogy így sokkal nagyobb hangja van, és olyan, mintha banjoznál, persze közben gitározol. Igazad van, nem jó semmire, de azért érdekes, és nekem van (bibibí!).

Hát aztán ősapáink kitalálták, hogy ha áramot vezetnek a gitárba, akkor nagyon hangos lesz. Ebből lett egy olyan gitár, amit állítom nagyon ferde szemmel nézhettek ősapáink kortársai. Merthogy teste? Az nincs! Csak piköpök (van aki így mondja ki, és nagyon idegesít!). Ez az elektromos gitár. Na ilyenem már nincs. De kirakom, hogy milyet szeretnék, ha lenne!

Szólógitárból ilyet elfogadnék:

Basszusgitárból pedig beérném egy ilyennel (persze Fender Jazz Bass jobb lenne, de nem vagyok nagyigényű! )

Na túlvagyunk a tiszteletkörökön, jöjjön a java!

Legyen akkor ez: Emmett Chapman az 1970-es évek elején, miután rájöttek, hogy elég az elektromos gitárt ún. “tapping”-gel megszólaltatni (a bundokban érinteni a húrokat), akkor is reagál a pickup, így elhagyta a felesleges részeket, mint pl. a testet, helyette inkább plusz húrokat csapott hozzá, és elég középkori hangszerekre emlékeztető kinézetet adva új hangszerének, elnevezte “A bot”-nak (vagy rúdnak), eredetileg “The Stick” – nek, csak nem akartam hoppon hagyni a németeseket. Na és ez lenne az. Itt inkább legyen egy videó, mert nehéz elképzelni, hogy ebből hang is jön.

Ha már elektromos furcsaság, én erről nem hallottam eddig, de lehet, hogy más már igen. Ez az úgynevezett Pedálos Steel Gitár. Ezt country zenében már hallhattuk, de nekem nem esett le, hogy ez egy külön hangszer. De mégis az. Beszéljen a zene:

Aztán azok, akik néziknézték a Flight Of The Conchords-t (magyar HBO-n Slágermájerek címen megy/ment, nem tudom), már ismerhetik a következő kettőt. Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni, tekeredik a rétes, kígyó akar lenni…

Az első egy Casio DG-20-as. Egy péda arra, amikor a gitár más hangszer szeretne lenni. Nos, elég fura. Úgy hívják, hogy MIDI gitár. Nem hiszem, hogy sokmindenkinek lenne ilyenje, de nekem kell egy. Nem a kinézete miatt, hanem inkább mert ritkaság, és univerzális. Mit nekem szintetizátor? Beépített hangszóró és dobgép! Még hangolni se kell! Minek nekem egyáltalán bármi más hangszer?

De persze arra is van példa, hogy más hangszer akar gitár lenni. Itt egy keytar, ehhez nem fűzök semmit. De igen. Ez nem gitár. Csak szeretné!

Kihagytam valamit? Nem jut eszembe más, így, hogy egész délután cserepeket pakoltam (háztetőre valót). Még megszerkesztem ezt a posztot, felrakom, megmutatom Robinak, aztán hadd szóljon!

Maradjatok velünk!

Mindenki ismeri a perecet. Van, aki szereti, van aki nem, de nincs olyan ember, aki közönbös tudna maradni egy gyönyörű, gözölgő, sajtos-sós perec mellett? Persze, tudom, azok, akik nem szeretik. Nade perecből is van vagy millió! Van kis perec, van nagy perec, van sós és sótlan, van kemény és puha, és szerintem van édes és sós is, bár édeset még nem ettem… de ez valahogy így szokott lenni, nem?

De mégis honnan ered a perec? Erről megoszlanak a vélemények. (Legalább is Wikipedia szerint.) Van, aki szerint német találmány, van aki szerint olasz (ne vegyünk el már mindent szegény olaszoktól, ha már egyszer a Pizza se biztos, hogy az övék! ). De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy akárhogy nézzük, közel ezer éves találmány. És nem is olyan rossz. Nagyon nem rossz.

Receptet nagyon sokfélét találni az interneten, nem is szeretnék ide leírni egyet sem, főleg azért, mert még nem próbáltam perecet sütni. És valószínűleg az elkövetkező száz évben nem is fogok. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ha valaki perecet akar sütni, akkor itt talál egy csomó linket.

Nade milyen fajta pereceket ismerünk?

• Alap sós perec, mindenki ismeri…
• Ugyanebből a kicsi fajta, amit a zacskós ropogtatnivalókban találunk (tud valaki erre rendes nevet? Mert ezt abból a reklámból szedtem, és elég hülye szó.)
• Sós, sajtos perec…
• Édes perec (rákerestem, és nem is egy fajta van)
• Mindenféle formájú, nemzetiségű, ízű, szagú, állagú perec, amit perecnek hívunk.

Na és most jöjjön az a rész, amikor elmondom, hogy mikor jó a perec.

Sör mellé. Sör nélkül. Sörre gondolva. Sörfelejtőnek. Németekkel. Németekre gondolva. Németfelejtőnek. Csak ha meg akarjuk ízlelni a tekert csodát (perec!). Ilyesmik. A perec mindig jó.

Na de mire jó a perec? Na ez már egy húzósabb kérdés!

1. Enni. Egyértelmű.
2. Ha kemény, más élelmiszer társaival együtt fegyverként is használható (boxer perec, dobóperec…)
3. Blogbejegyzést írhatunk róla.
4. Időmérésre is alkalmas: “Egy perec múlva itt vagyok.”
5. Bár már kiment a divatból, azért a vidámparkokban, mozikban elterjedt volt a perec. Hozzuk vissza eme szép szokást.
6. Menő! Pereces bandita? Perecbanda?
7. Ki tudja a piros hajú lányok mit látnak a perecben? Bele se merek gondolni!

De a lényeg azért mégis, amit végül is kihoztam ebből az értelmetlen bejegyzésből, hogy a perec jó. Egyes népeknél pedig kifejezetten hagyománya van. Németek, olaszok, pécsiek.
Apropó Pécs! Ki ne ismerné a Széchenyi tér Pereces bácsiját? “Perecet tessééék, perecet tessééék!” Viszont mostanában nem szoktam látni! Mi lett vele? Hova tűnt! Követeljük vissza Pécs unikumát!

Na ennyit a perecezésről! Irány vissza a való világba!

J. S. Bach: h-moll mise lesz terítéken… alig várom! Na tovább mögé bekukkantani, számokat meghallgatni! De elötte jöjjön egy lista: Billy Joel, Genesis, Tears for fears,

… aki az előző felsorolásból nem ismeri az összeset (van ilyen? ) azt most én virtuálisan tarkónvágom, de opcionálisan is mindenki leoszthat magának egy tockost minden egyes ismeretlen névért!

Ugye ezek mellé a számok mellé már semmilyen másik zene nem kell. Most is ezt hallgatom. Hogy melyiket is? Kezdjük!

Billy Joel – We didn’t start the fire

Nos ez a szám adta a poszt címét, és mindent el is mondtam. Fantasztikusan jó szám, erősen emocionális, és tömör, kevésbé angolosoknak is adok majd azért linket. Ez egy tökéletes példa arra, hogyan lehet egy szuperjó számnak szuperpocsék klipet csinálni. Aztán a rajongók megoldották késöbb! Na de mis is ez?
Billy Joel első nagy száma, a “Piano man” után lett híres, rá is ragadt ez a név. Ez a száma pedig egy rövid történelem lecke. A szövegnek nincs közvetlen értelme, csak felsorol szavakat, de a szavak egy átlag hallgatónak is eszébe juttatják, hogy mit akar mondani velük. A szám 1989-ben került kiadásra, és… érdemes megnézni. Nem tudok mit mondani róla, a szöveg magáért beszél. És most mindenki egyszerre: Joe McCarthy, Richard Nixon, Studebaker, television, North Korea, South Korea, Marilyn Monroe… Na és itt a pocsék eredeti klip (nem olyan rossz, de lehetne jobb is, mondjuk jobban passzolhatna a szöveghez):

És itt megtekinthető egy klassz fanvideó, sokkal jobb, és alatta ott a szöveg, linkekkel, bár sok már nem  elérhető… Ja és a klip évszámokkal!

 A Fanvideó linkje! (csak hogy feltűnő legyen)

Ki a következő?

Genesis – Land of confusion

Sokan ezt a számot csak a feldolgozása alapján ismerik, pedig egy olyan szám, amiben csak egy másik szám refrénjét éneklik már nem lehet jó. Na mindegy. De ez a szám is fantasztikus, érdemes a szövegre is figyelni, és a képekre sem árt. 1986-ban a Genesis ezért a klipjéért kapott Emmy-t. És igen, akkor még ért az valamit. (Genesis? Tuudod, Phil Collins, ilyenek, na!) De miért is kapott? Érdemes megfigyelni az utalásokat, van benne 2001: A Space Odyssey (2001: Űrodüsszeia, Stanley Kubrick), politika, minden, ami kell!

És ez az eredeti, nem az In Flames vagy a Disturbed, vagy bármelyik másik! (Kinek jut eszébe az Uborka? )
“That’s one a heck of a nurse…”

Harmadiknak álljon itt a Tears for fears – Mad world.

A szöveg nagyon jó. Ja és persze ismerni kell az előzményeket is. Majd megmutatom miért. Szóval ezt a klipet 1982-ben adták ki. Nekem ez  szól, ha SMSem jön!

Na és hogy miért raktam ki ezt? Mert szeretem, azért! Na jó, nem csak ezért! Hanem ezért is:

Gary Jules – Mad World

2001-ben Gary Jules és gyerekkori jóbarátja, Michael Andrews közösen feldolgozták a Tears for fears számot, mert a Donnie Darko (már említettem) rendezője, Richard Kelly a U2 – MLK című számával akarta befejezni a filmet, de nem futotta a jogokra, így a két srác kapva az alkalmon, elkészítette a feldolgozást. Ami aztán 2003-ban karácsonyi siker lett, úgy is mondhatnánk “hit”. És sokak szerint jobb, mint az eredeti. Szerintem inkább csak más. Nyugodtabb, mégis szomorúbb, pedig az alap ugyanaz. Mi mindentől függ az üzenet…

És a végére legyen egy pécsi is:

Kiscsillag – Fishing on Orfű

A szám nagyon buta, ezt leszögezem. DE azért ilyen buta (direkt) hogy bemutassa, hogy mennyire buták a mai zenék… és azok tudnak lenni. De ha nem ezért buta, akkor csak úgy, és azért még vicces! Akkor a végén egy kacaj: Pritidiszkobébidenszing óldönájt…….

Ennyi lenne! Majd még jelentkezem!  

Ugye az első koncert, amin voltam, egy csalás, mert nem is egy koncert volt, hanem nyóc. Egymás után. De mivel én eredetileg csak a legutolsóra akartam menni, késtem “kicsit”, így csak az utolsó négyre értem oda, a Babits gimibe. Ez volt a

Rőtama feszt:

Ami visszafelé annyit tesz: tzsef amatőR. (A tzsefet szerintem nem kell!) Mint kitalálható, ez a koncert a Babitshoz valahogyan kapcsolható amatőr pécsi zenekarok koncertje volt, tehát azoké, amelyekben Babitsos is játszik. Mivel csak az utolsó négyre értem oda (és arra is csak Adri unszolása miatt mentem el, miszerint “a zúzás jó, menj csak el!”) ezért nem tudok átfogó véleményt alkotni. Az első zenekar, akiket hallottam, az Icethunder nevű volt //*több dologra jöttem rá a koncert folyamán, ezeket ilyen kis jelek közé fogom tenni, amik ismerősek valahonnan… CSS? Tehát az első: a metálzenekaroknak nagyon fura neveket tudnak adni!*//. Róluk először a Spice Girls jutott eszembe, és nem a zenéjük miatt. Amikor megláttam, hogy a basszeros is egy lány, úrrá lett rajtam az a konzervatív nézet, hogy a nőknek csak a fakanál meg a gyereknevelés való. Aztán elkezdtek zenélni, és én úgy gondoltam, hogy ezt azért mégsem mondom el nekik, mert 1. nem férek oda a közelükbe, mert elöbb agyonpogoznak a rokkerek, 2. ha a rokkerek nem, ők simán összetörik a fejemen a szintetizátort. Szóval zúztak. Nem volt rossz, csak nem az én stílusom (mindenhova ezt fogom írni, ami azért nem tetszett, mert nem az én stílusom, és nem technikailag nem tetszett… Szóval értitek!). Szóval ami nekem fura volt, hogy a zenekar csak attól volt gót metál, mert a szinti “fogkrémhangon” szólt. //* Amikor beléptem a főbejáraton, megállítottak, hogy nyissam ki a táskám. Alkoholt, vagy fegyvert kerestek? Valószínűleg mindkettőt.*//

Utána pihentem egyet, kihagytam a következő fellépőt, majd jött a Burning Symphony. Szimfónikus metál. És ez mindent elmond. Nem a stílusom. Cselló, két hegedű, furulya, ének, zongi, két szólógitár, basszus, dob. Szóval elég érdekes felállás. (Tegnap kezdtem ezt a bejegyzést, úgyhogy ma innen folytatom, kicsit megpróbálom összeszedni a fonalat, amit időközben elhagytam.) Tehát elég furcsa volt a zenekar, a zene pedig éppen csak annyiban különbözött a Nightwishtől, hogy azok a saját számaikat játsszák. Ezek meg Nightwisht. (Jó, igazából lehet, hogy volt saját számuk, nem tudom, épp annyira nem, mint azt sem, hogy az eredetiket milyen együttes játszotta.) Szóval ez volt a BS, volt akinek tetszett. Pogóztak rá, úgyhogy biztos jó volt.//*Öhh… Rájöttem, hogy vannak olyan rokkerek, akik a kedvelt stílusuk zenekarjainak neveit sem ismerik. Mellettem állt egy srác, és magyarázta a másiknak: “Tudod, azok, akik ketten vannak!” “Kik? Akik elöttünk voltak?” “Neeem, nem, az a zenekar, amiben van egy dobos csaj, meg a gitáros csávó, és ennyi! Mi a nevük, na?” “Azok, akik utánunk voltak?” “Neeem…” Én pedig csak nyugalommal odaszóltam (kicsit talán lekezelő voltam, hogy az egyetlen környéken lévő nemrokker jobban tudja:) “White Stripes”…*//

Viszont a zenekar, amire eredetileg mentem, az Illusions project valóban elütött a sor többi tagjától. Csúnya lesz, de ki kell mondanom: Ők okos zenét játszottak. Nem az a zúzáscentrikus-tipikus akkordmenettel dúsított sűrű lé, hanem egy hegyes, stílushű, nyárszagú, és nem az a túljátszott húderokker dolog. Persze ez most nagyon furcsán hangzott, mert Hartung barátunkat sehogyse lehetett volna lelőni a színpadon, de ide ez kellett. Nem egyhelyben állni és rázni a hajunkat, mint a jórokkerek. Ebben volt zene, előadásmód, le a kalappal, tényleg! És hogy mégis hogy értem azt, hogy stílushű? Aki ott volt, az tudja: ahhoz, hogy komolyan vegyenek, két dolog kell: jó zenekar és jó zene. Namost a zeneválasztással semmi baj nem volt. Volt ott Guns ‘n’ roses-tól kezdve mindenféle (napok óta nem jut eszembe, hogy még melyik számot játszották, ami nagyon tetszett… ckh…), de az, hogy valaki beszervezzen tuti jó vokalistákat és rezeseket, ahhoz nem csak jó szervezőkészség, és ízlés kell, de kreativitás is. Mert nem elég jó hangszereket beállítani: meg is kell szervezni a dolgot. És ez bizony meg volt. Css css-css in the summertime, when the weather is hot párápápámmpámm párápárápáráám… //*Erre már senki nem akart pogózni… nem is bántam… *//

És most jön az oltás. Ami tényleg nem vall rám, hogy ilyet mondjak. Akik ismernek, jól tudják, hogy elég liberális vagyok a zene terén (nem, az előző fejezet nem erről árulkodott ám!), néha túlságosan is, és igen pártolom a “könnyű” zenét, de ez a fejezet bizony bele fog taposni kedves liberális társaim lelkébe. //*És most megmondom a tutit: az igazi liberalista az, aki szabadon választhat aközül, hogy egyetért a konzervativistákkal, vagy nem, és meg is teszi azt. Na ez az igazság, kérem szépen.*// Tehát jöjjön az oltás:

Schubert: Esz-dúr Mise no. 6. D. 950 a Pécsi Filharmonikusok és a Pécsi Egyetemi Kórus előadásában:

És az egész élmény egy szerencsés véletlen (a két dolog egymás után, amiben nem hiszek, szép, mi lesz még itt?) és egy kedves gesztusnak köszönhetően vált a sajátommá. Tehát a sztori dióhélyban elfér a tenyeredben. Gabesz szerda reggel (matek óra közben… milyen hooooooossszú is volt az az óra… tyűhühű!) küldött egy esemest, amiben megkérdezte, hogy szeretnék-e elmenni erre a koncertre, mert van egy fölös jegye. Meg Zsuzsi is jön. Én meg azt mondtam, hogy igen (természetesen, miért hagytam volna ki?). Tehát ennyi volt, és este már szólt is a bona (zene, nem Richard!).

Szóval hogy mi is lesz az oltás? Talán elérkezett az ideje, és kérek minden kedves elvakult könnyűzene-mániást (nem a szimpla hozzám hasonló liberalista könnyűzeneistákat), hogy a saját lelki nyugalma érdekében ne olvassa tovább, mert ez tényleg egy olyan mondat lesz, ami megfekheti a gyomrot, és lehet, hogy nem fog tetszeni. De ez az én véleményem, és nem kérem megváltoztatását! Tehát itt van:
A szerda esti komolyzenei koncert 5 perce alatt több szövegbeli utalást, hangulatváltoztató harmóniát és akkordmenetet (nem az, tudom, ennél szebben és nem ilyen kommerszen is lehetne mondani, de már elfelejtettem hogyan… sorry!) hallottam, mint a rőtamán egész délután. És ez sajnos igaz. A komolyzene ebből a szempontból unbeatable, mert amíg egy könnyűzenei számnak van egy hangulata, és azt végigviszi, addig az öregek nem így gondolkodtak (persze most nem feltétlen a komolyzene tánczenei részére gondolok!). Ők fogtak egy sztorit, vagy valamit, amit át akarnak adni, és nem zavarta őket, hogy ami az elöbb még boldog volt, az most szomorú.

Már ahogy kezdődött is, az első “kyrie eleison” hallatán borsózni kezdett a hátam: ezt bizony nevezem. Gyönyörű hangzások, kiegyensúlyozott hangerő, senki nem kiabált, senki nem akart a leghangosabb lenni. Együttműködés. Erről szól a zene. És ezt a zenét bizony szöveg nélkül is meg lehet érteni. Sajnos ugye latin nyelv tudásának hiányában bizony kénytelenek vagyunk csak az agyunk érzelemközpontjára támaszkodni, hátha úgy kiderül, hogy mit is akar mondani. De Schubert így is szólt hozzám, és tudtam, amikor az énekkar latinul énekelt, a szerző épp arra gondolt, hogy Isten kegyelmes. És milyen igaz ez.

Tehát ne becsüljük le a komolyzenét. Akármilyen furcsa is, a nagy öregek nélkül nem lenne könnyűzene. És akkor kikre lehetne azt mondani, hogy “gáz”? (A Tokio Hotelen kívül) A koncert után rájöttem, hogy mennyivel jobb dolgom van nekem, aki nem vagyok hivatásos zenész, mert amíg a zenészek a nézőtéren is az agyuk értelemközpontjával dolgozták fel a hallottakat, és rosszul érezték magukat, ha esetleg valaki (észrevehetetlenül is) mellényúlt, addig az én értelemközpontom aludt, és az érzelemközpontom lenyugtatta ezzel a gyönyörű zenével. És bizony az idősebbek megnéztek, hogy eme fiatal suttyó ugyan mit keresek ott… Pedig ennek nem kéne így lennie! Testvéreim! Hallgassatok komolyzenét (is)!

Hú, hát ez nagyon elfogult poszt lett, de senkit nem akartam becsmérelni. Most ilyen kedvem volt, és ez a véleményem. Lehet ellenkezni, de én így gondolom, és abban, hogy én ezt így gondolom, abban nekem van igazam, mert tényleg így gondolom. Nem akartam senkit megbántani!

Csak hogy bebizonyítsam a változást, le akartam írni, hogy milyen zenét hallgatok, de aztán rájöttem, hogy ez az a zene, amit azelött hallgattam. Foo Fighters – Echo, silence, patience and grace. De ez is jó. Egyébként ezt minden évben észreveszem magamon, hogy télen kicsit keményebb dolgokhoz nyúlok, nyáron pedig előveszem Bob Marley-t és társait. Mondjuk ez az előzőeknél kicsit durvább váltás lett, White Stripes után Pepe Deluxe nem mindennapos. Már aki ismeri őket…

Lassan itt a nyár…!(?)