Két hét, két koncert

És bárcsak így folytatódna a tendencia, mind a meglátogatott koncertek számában, mind a minőségben, már nem mintha lettem volna kifejezetten rossz koncerten az elmúlt időben. És bizony folytatódott volna a tendencia… kb ennyin múlott… és most mutattam is, csak senki nem látta, de kb 5 pixeles volt. Merthogy akartunk ám menni mégegy koncertre, mivel két hét múlva hétfőn a PTE – ÁOK aulában fellép Richard Bona és bandája. A zenészről csak annyit kell tudni, hogy a világ egyik legjobb basszusgitárosa. És itt lesz Pécsett, és kb egy napon múlott, hogy tegnap már nem kaptunk jegyet: az egész aulában maradt egyetlen középkategóriás áru jegy, ami lefoglalatlan. (Nem egyetlen középkategóriás, hanem egyetlen hely, ami éppenséggel középkategóriás.) Szóval akkor most, mivel arról nem fogok tudni írni, ezért írok az előző kettőről. Rőtama és egy Schubert. És nem akarok senkit lehurrogni, mindez csak az én véleményem, és a teljesítményről megpróbálok objektív maradni. A posthoz használt elmefrissítő: Cassettes won’t listen – Small-Time machine .

Ugye az első koncert, amin voltam, egy csalás, mert nem is egy koncert volt, hanem nyóc. Egymás után. De mivel én eredetileg csak a legutolsóra akartam menni, késtem “kicsit”, így csak az utolsó négyre értem oda, a Babits gimibe. Ez volt a

Rőtama feszt:

Ami visszafelé annyit tesz: tzsef amatőR. (A tzsefet szerintem nem kell!) Mint kitalálható, ez a koncert a Babitshoz valahogyan kapcsolható amatőr pécsi zenekarok koncertje volt, tehát azoké, amelyekben Babitsos is játszik. Mivel csak az utolsó négyre értem oda (és arra is csak Adri unszolása miatt mentem el, miszerint “a zúzás jó, menj csak el!”) ezért nem tudok átfogó véleményt alkotni. Az első zenekar, akiket hallottam, az Icethunder nevű volt //*több dologra jöttem rá a koncert folyamán, ezeket ilyen kis jelek közé fogom tenni, amik ismerősek valahonnan… CSS? Tehát az első: a metálzenekaroknak nagyon fura neveket tudnak adni!*//. Róluk először a Spice Girls jutott eszembe, és nem a zenéjük miatt. Amikor megláttam, hogy a basszeros is egy lány, úrrá lett rajtam az a konzervatív nézet, hogy a nőknek csak a fakanál meg a gyereknevelés való. Aztán elkezdtek zenélni, és én úgy gondoltam, hogy ezt azért mégsem mondom el nekik, mert 1. nem férek oda a közelükbe, mert elöbb agyonpogoznak a rokkerek, 2. ha a rokkerek nem, ők simán összetörik a fejemen a szintetizátort. Szóval zúztak. Nem volt rossz, csak nem az én stílusom (mindenhova ezt fogom írni, ami azért nem tetszett, mert nem az én stílusom, és nem technikailag nem tetszett… Szóval értitek!). Szóval ami nekem fura volt, hogy a zenekar csak attól volt gót metál, mert a szinti “fogkrémhangon” szólt. //* Amikor beléptem a főbejáraton, megállítottak, hogy nyissam ki a táskám. Alkoholt, vagy fegyvert kerestek? Valószínűleg mindkettőt.*//

Utána pihentem egyet, kihagytam a következő fellépőt, majd jött a Burning Symphony. Szimfónikus metál. És ez mindent elmond. Nem a stílusom. Cselló, két hegedű, furulya, ének, zongi, két szólógitár, basszus, dob. Szóval elég érdekes felállás. (Tegnap kezdtem ezt a bejegyzést, úgyhogy ma innen folytatom, kicsit megpróbálom összeszedni a fonalat, amit időközben elhagytam.) Tehát elég furcsa volt a zenekar, a zene pedig éppen csak annyiban különbözött a Nightwishtől, hogy azok a saját számaikat játsszák. Ezek meg Nightwisht. (Jó, igazából lehet, hogy volt saját számuk, nem tudom, épp annyira nem, mint azt sem, hogy az eredetiket milyen együttes játszotta.) Szóval ez volt a BS, volt akinek tetszett. Pogóztak rá, úgyhogy biztos jó volt.//*Öhh… Rájöttem, hogy vannak olyan rokkerek, akik a kedvelt stílusuk zenekarjainak neveit sem ismerik. Mellettem állt egy srác, és magyarázta a másiknak: “Tudod, azok, akik ketten vannak!” “Kik? Akik elöttünk voltak?” “Neeem, nem, az a zenekar, amiben van egy dobos csaj, meg a gitáros csávó, és ennyi! Mi a nevük, na?” “Azok, akik utánunk voltak?” “Neeem…” Én pedig csak nyugalommal odaszóltam (kicsit talán lekezelő voltam, hogy az egyetlen környéken lévő nemrokker jobban tudja:) “White Stripes”…*//

Viszont a zenekar, amire eredetileg mentem, az Illusions project valóban elütött a sor többi tagjától. Csúnya lesz, de ki kell mondanom: Ők okos zenét játszottak. Nem az a zúzáscentrikus-tipikus akkordmenettel dúsított sűrű lé, hanem egy hegyes, stílushű, nyárszagú, és nem az a túljátszott húderokker dolog. Persze ez most nagyon furcsán hangzott, mert Hartung barátunkat sehogyse lehetett volna lelőni a színpadon, de ide ez kellett. Nem egyhelyben állni és rázni a hajunkat, mint a jórokkerek. Ebben volt zene, előadásmód, le a kalappal, tényleg! És hogy mégis hogy értem azt, hogy stílushű? Aki ott volt, az tudja: ahhoz, hogy komolyan vegyenek, két dolog kell: jó zenekar és jó zene. Namost a zeneválasztással semmi baj nem volt. Volt ott Guns ‘n’ roses-tól kezdve mindenféle (napok óta nem jut eszembe, hogy még melyik számot játszották, ami nagyon tetszett… ckh…), de az, hogy valaki beszervezzen tuti jó vokalistákat és rezeseket, ahhoz nem csak jó szervezőkészség, és ízlés kell, de kreativitás is. Mert nem elég jó hangszereket beállítani: meg is kell szervezni a dolgot. És ez bizony meg volt. Css css-css in the summertime, when the weather is hot párápápámmpámm párápárápáráám… //*Erre már senki nem akart pogózni… nem is bántam… *//

És most jön az oltás. Ami tényleg nem vall rám, hogy ilyet mondjak. Akik ismernek, jól tudják, hogy elég liberális vagyok a zene terén (nem, az előző fejezet nem erről árulkodott ám!), néha túlságosan is, és igen pártolom a “könnyű” zenét, de ez a fejezet bizony bele fog taposni kedves liberális társaim lelkébe. //*És most megmondom a tutit: az igazi liberalista az, aki szabadon választhat aközül, hogy egyetért a konzervativistákkal, vagy nem, és meg is teszi azt. Na ez az igazság, kérem szépen.*// Tehát jöjjön az oltás:

Schubert: Esz-dúr Mise no. 6. D. 950 a Pécsi Filharmonikusok és a Pécsi Egyetemi Kórus előadásában:

És az egész élmény egy szerencsés véletlen (a két dolog egymás után, amiben nem hiszek, szép, mi lesz még itt?) és egy kedves gesztusnak köszönhetően vált a sajátommá. Tehát a sztori dióhélyban elfér a tenyeredben. Gabesz szerda reggel (matek óra közben… milyen hooooooossszú is volt az az óra… tyűhühű!) küldött egy esemest, amiben megkérdezte, hogy szeretnék-e elmenni erre a koncertre, mert van egy fölös jegye. Meg Zsuzsi is jön. Én meg azt mondtam, hogy igen (természetesen, miért hagytam volna ki?). Tehát ennyi volt, és este már szólt is a bona (zene, nem Richard!).

Szóval hogy mi is lesz az oltás? Talán elérkezett az ideje, és kérek minden kedves elvakult könnyűzene-mániást (nem a szimpla hozzám hasonló liberalista könnyűzeneistákat), hogy a saját lelki nyugalma érdekében ne olvassa tovább, mert ez tényleg egy olyan mondat lesz, ami megfekheti a gyomrot, és lehet, hogy nem fog tetszeni. De ez az én véleményem, és nem kérem megváltoztatását! Tehát itt van:
A szerda esti komolyzenei koncert 5 perce alatt több szövegbeli utalást, hangulatváltoztató harmóniát és akkordmenetet (nem az, tudom, ennél szebben és nem ilyen kommerszen is lehetne mondani, de már elfelejtettem hogyan… sorry!) hallottam, mint a rőtamán egész délután. És ez sajnos igaz. A komolyzene ebből a szempontból unbeatable, mert amíg egy könnyűzenei számnak van egy hangulata, és azt végigviszi, addig az öregek nem így gondolkodtak (persze most nem feltétlen a komolyzene tánczenei részére gondolok!). Ők fogtak egy sztorit, vagy valamit, amit át akarnak adni, és nem zavarta őket, hogy ami az elöbb még boldog volt, az most szomorú.

Már ahogy kezdődött is, az első “kyrie eleison” hallatán borsózni kezdett a hátam: ezt bizony nevezem. Gyönyörű hangzások, kiegyensúlyozott hangerő, senki nem kiabált, senki nem akart a leghangosabb lenni. Együttműködés. Erről szól a zene. És ezt a zenét bizony szöveg nélkül is meg lehet érteni. Sajnos ugye latin nyelv tudásának hiányában bizony kénytelenek vagyunk csak az agyunk érzelemközpontjára támaszkodni, hátha úgy kiderül, hogy mit is akar mondani. De Schubert így is szólt hozzám, és tudtam, amikor az énekkar latinul énekelt, a szerző épp arra gondolt, hogy Isten kegyelmes. És milyen igaz ez.

Tehát ne becsüljük le a komolyzenét. Akármilyen furcsa is, a nagy öregek nélkül nem lenne könnyűzene. És akkor kikre lehetne azt mondani, hogy “gáz”? (A Tokio Hotelen kívül) A koncert után rájöttem, hogy mennyivel jobb dolgom van nekem, aki nem vagyok hivatásos zenész, mert amíg a zenészek a nézőtéren is az agyuk értelemközpontjával dolgozták fel a hallottakat, és rosszul érezték magukat, ha esetleg valaki (észrevehetetlenül is) mellényúlt, addig az én értelemközpontom aludt, és az érzelemközpontom lenyugtatta ezzel a gyönyörű zenével. És bizony az idősebbek megnéztek, hogy eme fiatal suttyó ugyan mit keresek ott… Pedig ennek nem kéne így lennie! Testvéreim! Hallgassatok komolyzenét (is)!

Hú, hát ez nagyon elfogult poszt lett, de senkit nem akartam becsmérelni. Most ilyen kedvem volt, és ez a véleményem. Lehet ellenkezni, de én így gondolom, és abban, hogy én ezt így gondolom, abban nekem van igazam, mert tényleg így gondolom. Nem akartam senkit megbántani!