Talán már túl régen írtam erre a blogra bármit is, hogy azt mondhassam “ismét”, de mégis megteszem, “ismét” elkezdem. És talán túl régen volt már az előző bejegyzés, hogy azt mondjam “megváltozik”, így inkább azt mondom “újra kezdem, máshogy”. Merthogy ez a bejegyzés nem olyan lesz, mint az előzőek, nem együttesekről, vagy könyvekről, vagy filmekről, vagy fesztiválokról fog szólni, (bár szólhatna azokról is, és talán lesz még arra is példa a jövőben), hanem valami nagyobbról. Valami hatalmasról. Valami… nagyonnagyról… ezt szavakkal nem lehet kifejezni, úgyhogy most találjunk ki rá együtt egy új szót. Nevezzük el Őt… Istennek.
És hol az első két felvonás? Tudom, hogy utánzásnak tűnik, és valaki már megtette előttem, de én is úgy érzem, hogy “reflektálnom” kell Sógimógesz és Legkedvesebb Mandy-mandy írásaira, mert… mert. És ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el mind a kettő ide kapcsolódó bejegyzést, mert egyszerűen… ők. Érzelmesek és szeretnivalóak. És itt vagyok én is, visszatért a régi Kiki, ő, akit az egyetemi hónapok alatt ritkán lehetett látni…
De most itt van, köztünk, ott ül, valahol a kör szélén egy karfátlan széken, mindkét lába a földön, kezei nyugodtan fekszenek az ölében, és mi feszülten figyelünk. Valamit mondani akar, de inkább hagyja, repüljön a gondolat, maradjon egy nagy kérdőjel a fejünkben. Ő pedig csak csendben ül, és ahogy mindenki a szemeit rá szegezi ő kedvesen elmosolyodik. Ő az a srác, akit Isten megszólított, hogy ne féljen a változástól, mert ő az a srác, aki félt a változástól. Fél is. Nagyon. De már nem kéne. Nincs egyedül.
És erről kezd mesélni. Hogy Isten szólt hozzá. De milyen volt? De honnan jött? És mit mondott? De hagyjuk, hadd meséljen. Egy könnycsepp gurul végig mosolygós arcán.
- Amikor ott álltam egyedül – kezdte – én, az a Kis Piros Sárkány, és féltem. Ez a sárkány sokkal makacsabb, mint a többi…:
…
- Tudom Uram! Tudom, de minden olyan bizonytalan. Félek… – töröltem könnyeimet.
- Ne félj. Add a kezed… „Mivel én vagyok Urad, Istened, a ki a jobbkezedet fogom, és a ki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek!” (Ésaiás 41:13)
- Istenem, hogy mondhatsz ilyet, hogy mindig segítesz? Hol voltál akkor, amikor szükségem volt rád, amikor egyedül voltam, emlékszel, azon az estén. Vagy amikor megbántottam Őt, miért nem adtál más szavakat? Vagy amikor… a testvérem… megbetegedett… mondd, hol voltál te akkor? És miért csak most jössz? És miért te? hiszen nálad semmi sem változik, hiszen te “tegnap és ma és örökké ugyanaz” vagy! Azt se tudod, mi a változás!
És ő nem szólt semmit, csak ugyanúgy nyújtotta a kezét. Nem vádolt vissza, mint tenné sok embertársam, nem haragudott rám, ugyanúgy ott állt mellettem, kitárta karjait és sírt. Én pedig megfordultam. Ott akartam hagyni.
És akkor hirtelen a Mennyországban találtam magam. Láttam Lucifert, ahogy Vele veszekszik. Isten győzködi, hogy ne menjen, de ő mégis otthagyja. Ismerem ezt az angyalt… túl jól ismerem. Egy másik angyal megkérdezni Istentől, hogy egyáltalán miért kell teremteni, ha egyszer ekkora bonyodalmakat okoz. Isten csak annyit válaszol “mert szeretem őket”.
És aztán ott álltam az Édenben, minden békés és boldog, látom Őt, ugyanúgy, ahogy mellettem is állt, még csak nem is öregedett azóta. Tanítja a két embert. De a két ember nem tanul, és kivettetik magukat a kertből. Isten nem pusztítja el őket, megkérdezte tőle valaki, hogy miért nem. Erre ő azt válaszolta, “mert szeretem őket”.
Aztán előttem láttam egy nagy tömeget. Egy Mózes nevű ember vezeti őket. Sivatagokon, folyókon keresztül előttük jár ugyanaz az Isten, bár a nép nagyon sokszor elhagyja őt. Más isteneket imádnak. Egy angyal megkérdezi tőle, hogy miért nem hagyja magára őket, Isten csak annyit válaszol “mert szeretem őket”.
Újra a Mennyben találom magam, előttem Isten áll, lenéz a földre, ahol éppen a fiát készülnek kivégezni a bűnös emberek. Ugyanazok, akiket ő teremtett, ugyanazok, akiket ő vezetett ki Egyiptomból. Isten csak sír. Illés megkérdezi tőle, hogy miért engedi mégis, hogy meghaljon az egyetlen fia. Ő csak annyit válaszol a könnyei mögül, “mert szeretem őket”.
És ismét ugyanott voltam, ahol elkezdődött az egész. Mögöttem Isten állt, előttem az út, amelyiken ott akartam hagyni Őt. Ő még mindig ugyanott várt rám, széttárt karokkal, könnyező arccal, és csak nézett. Nem kiabált, nem erőltette, csak figyelte minden lépésem, nehogy megbotoljak egy kőben, vagy belelépjek valami szúrósba.
- Miért vagy még mindig itt? Miért vársz még mindig rám? Miért nem vagy mérges? Istenem – kérdeztem halkan – miért vagyok olyan fontos neked?
Csendben odalépett hozzám, átölelt, és csak ennyit válaszolt:
- Mert szeretlek, Krisztián (Andrea, Bernadett, Dávid, Dorottya, Erzsébet, Gabriella, Imre, Mária, Mihály, Philippe, Zoltán, …)!
…
- Mit tehettem volna? - néz fel a mennyezetre halkan Kiki ugyanazzal a mosollyal, amivel elkezdte a mesét. – Hát átöleltem én is.
Isten ismeri a Változás Szelét, bár Ő soha nem változik. És milyen jó, hogy mindig ugyanúgy szeret bennünket, bármit teszünk! És ha változunk, erre a kősziklára, Rá, a Teremtőnkre, a Megmentőnkre, Atyánkra, legjobb barátunkra mindig számíthatunk.
Te átölelted már?
Írta ombolikiki 
Írta ombolikiki 
Írta ombolikiki 
Mégis összejött a dolog… 
